Amiért hajnalban futunk

Március végén a határ menti dombokon még hideg a hajnal. A rajtnál mindenki toporog, a lehelet látszik, és a frissen kitűzött rajtszámok zizegnek a szélben. A tavaszi terepfutó versenyek ilyenkor tele vannak amatőrökkel, akik nem nyerni jöttek.

Egy kisvárosi futócsapatnak egy jó eredmény persze nagy öröm. De ha megkérdezzük a futókat, miért kelnek fel hétvégén hajnalban, ritkán a helyezésről beszélnek.

Egy óra csend

Egy negyvenes éveiben járó anya, nevezzük Katának, azt mondta, a futás az egyetlen óra a napjában, amikor senki nem kér tőle semmit. „Nem gyorsabb akarok lenni. Csak szeretnék egy órát, amikor csak a saját lélegzetemet hallom.”

Egy nyugdíjas férfi, akit Péternek hívunk, ötvenöt évesen kezdett futni, miután az orvosa figyelmeztette a vérnyomására. Az első alkalommal a háztömb körül sem jutott el. Ma tíz kilométert fut, és a csapat legfiatalabb tagjait ő viszi el autóval a versenyekre.

A csapat

Egy kisvárosi futócsapat furcsa közösség. Van benne gyári munkás, tanár, orvos és egyetemista. A közös edzés után a pékség előtt beszélgetnek, és ott olyan dolgokról is szó esik, amelyekről máshol nem.

A versenyeken a csapat tagjai egymást várják a célban. Nem az számít, ki ért be elsőként, hanem hogy mindenki beérjen. Az utolsó befutót ugyanakkora taps fogadja, mint az elsőt.

Ha most kezdené

Aki a futócsapatok tagjaitól tanácsot kér, általában ugyanazt hallja:

• Lassabban, mint gondolná. A kezdők szinte mindig túl gyorsan indulnak. Ha beszélgetni tud futás közben, jó a tempó.
• Társsal könnyebb. Egy közös időpontot nehezebb lemondani, mint egy egyedül tervezettet.
• A cipő számít. Nem a legdrágább kell, hanem az, ami a lábának kényelmes. Egy futóboltban segítenek kiválasztani.
• Ha fáj, álljon meg. Az izomláz természetes, az éles fájdalom nem. Panasz esetén orvoshoz forduljon.

Az amatőr futó nem a célba ér be, hanem a saját napjába. A hajnali dombokon ez a különbség szinte kézzelfogható.