Egy megrögzött Guns N’ Roses rajongó vallomása – Kurt Cobain 50

A születésem éve nagyjából egybeesik egy igencsak izgalmas zenei korszakkal, elég mondjuk csak a hazai viszonyokra gondolni. Arra például mindig büszke vagyok, hogy egy évben születtem a Tankcsapdával, és naná, hogy ott vannak azok a zseniális zenék is a nagyvilágból…

Persze, tudom… Hol voltam én még a 90-es évek legelején? Alig néhány évesen semmit nem érzékeltem abból, hogy micsoda felhajtás van a rockzenei életben egyes zenekarok körül. Freddie Mercury meghal, és ezzel gyakorlatilag a Queen-nek is vége. A Metallica kijön a „Fekete lemezzel”, amely egy végtelenül kimunkált, profi anyag, nem mellesleg ezzel az albummal még nagyobb rajongótábort szerez magának a banda. A Bon Jovi dobja a 80-as évekbeli hangzást és egy sallangmentes albummal indítja a zenekar következő éráját: ez volt a Keep the faith. A Guns N’ Roses pedig 1991. őszén egy olyan úton indul el a Use your illusion lemezekkel, amelyen végigszáguldva egy teljesen más dimenzióban találják magukat, a világ tetején.

Természetesen sok más meghatározó zenekart ki lehetne még emelni, én most csak a kedvenceimet említettem meg. Azonban igazságtalanság lenne kihagyni a felsorolásból azt a bandát, amelyik egy jókora falat döntött le a berobbanásával, és bár egy jóval sötétebb atmoszférát teremtett, mégis azt gondolom, kár lenne tagadni, hogy nagy hatást gyakoroltak a későbbi zenei életre, bár ezt pont a főhős már nem élhette meg.

16830308_1613070928710254_2012609265_n

Szeretem beleásni magamat egy-egy szimpatikus zenekar munkásságába. A Guns N’ Roses-ról szinte mindent elolvastam, amit csak elértem és hát ebből kifolyólag rengeteg korabeli sztorit ismertem meg. A nálam idősebb barátok pedig sokat meséltek azokból az időkből. A gimnáziumban az osztály egyik fele “gánszos” volt, a másik “bondzsovis”. De volt olyan felállás is, amely arról szólt, hogy voltak a “gánszosok” és a “nirvánások”. Véleményem szerint utóbbi ellentét onnan eredeteztethető, hogy a való életben is volt egy óriási ellentét Axl Rose és Kurt Cobain között. Azt hiszem, én is ebbe a hibába estem, és megrögzött Guns-rajongóként rosszul voltam azoktól a történetektől, amelyek arról szóltak, hogy a 1992-es MTV VMA díjátadón a November Rain közben Kurt leköpte Axl zongoráját, és még folytathatnám…

Nem voltam hajlandó elfogadni a tényt, hogy a Nirvana valójában tényleg jó zenét játszik és hogy milliókra volt hatással, ugyanakkor ha nem látott senki, szívesen ráztam a fejemet a Smells like teen spirit-re, vagy a Negative Creep-re, de Tankcsapda rajongóként az Egyszerű dal után megismerkedtem a Polly című klasszikussal is. Elfogultságomban gyakran mondtam nagyon csúnyákat a Nirvana-ra és Kurt-re, ha valahol szóba jött, de akkor ennek nem éreztem a súlyát.

Aztán jött egy időszak az életemben, ahol amolyan utolsó menedékként (“Rohadt rock and roll…” 🙂 ) próbáltam befogadni számomra új zenéket, hátha azok is befogadnak engem. Félretettem minden korábbi, leginkább magam által kreált baromságot és beleugrottam még egyszer a Nirvana-ba. Na, már most azért azt leszögezném, hogy akkora pálfordulás azért nem történt, és nem lettem rajongó, de szerintem ez az írás is már önmagában elég bizonyíték arra, hogy igenis megszerettem a Nirvana-t. Az a bizonyos lelkiállapot megérttette velem, hogy miben is rejlik Kurt és a többiek zsenialitása. Hangszeres és énekes tudást illetően továbbra is azt gondolom, hogy hagy némi kívánnivalót maga után a produkció, de itt nem is ez a lényeg, hanem a szövegvilág és a hangulat és a keserű bánat, amit visszaad a Nirvana zenéje.

Az pedig egyértelműen vitán felül áll, hogy ennek az egész történetnek a motorja Kurt Cobain volt, aki ma lenne 50 éves. Bocsánatot kérek mindenért, Kurt!

Labritz András

2017.02.20.
SZERZŐK
Top